PREAMBULUM -- DE NEM NEMZETI HITVALLÁS

Endorphins ("endogenous morphine") in wikipedia
Az endorfinról a wikipédián,( hiszen ez nem egy idegélettani szakblog)


Egy szem endorfin molekulát azért mutathatok / I show here is a molecule (met-enkephalin): 139th REAL TIME


2010. október 24., vasárnap

211th REAL TIME

Miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot?

2004. szeptember 1. 11:13

Mi vezetett oda, hogy a nyugati szövetségesek a háború alatt lényegében semmit sem tettek azért, hogy megbénítsák a legnagyobb német megsemmisítő tábor működését? Lett volna realitása egy ilyen műveletnek?

A politikai akarat hiánya

Auschwitz bombázásának kérdése a nyolcvanas évek eleje óta tartja izgalomban a korszakkal foglalkozó történészeket. A problémát egy amerikai kutató, David Wyman vetette fel először. Korábbi cikkeinek összegzéseként 1984-ben kiadott The Abandonment of the Jews. America and the Holocaust 1941-1945 című könyvében a szövetségesek érdektelenségét, burkolt antiszemitizmusát okolja a bombázás elmaradásáért.

A Wyman-könyv óta gyakorlatilag folyamatos a vita, bár legtöbbször csak a nyugati szövetségesek felelősségét említik - az Auschwitzról szóló szovjet ismeretekről és szándékokról a nehezen hozzáférhető levéltári anyagok miatt szinte semmit sem tudunk. Hazánkban legutóbb egy amerikai történész, Paul Miller dokumentumfilmjének bemutatója kapcsán került elő Auschwitz bombázásának problémája. Körülbeül egy évvel ezelőtt pedig felkerült az internetre egy közel ötmillió világháborús légifelvételt tartalmazó brit adatbázis, amelyben megtekinthetők az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborról készült 1944-es fényképek is. A képek láttán ismét felvetődik a kérdést: miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot?

A nyugati szövetségesek különböző hírszerző szervei 1944 tavaszára már számos információval rendelkeztek a haláltáborok létéről és működéséről. Egyre több jelentés érkezett az európai ellenállási mozgalmaktól, az ULTRA hírszerző szolgálat megfejtette a német távközlési kódokat, 1944 áprilisában pedig két cseh fogoly, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler sikeresen megszökött Auschwitzból, és megírta beszámolóját, amely június közepére ért Londonba és Washingtonba.



Ekkorra már mind a brit, mind az amerikai vezetéshez megérkeztek az első olyan kérések, amelyek az auschwitzi gázkamrák, illetve a táborhoz vezető vasútvonalak bombázásától remélték a népirtás megakadályozását. A katonai akciót javasoló zsidó szervezetek mellett az elképzelés legjelentősebb támogatója az 1944 januárjában létrehozott amerikai War Refugee Board (WRB - kb. Háborús Menekültügyi Bizottság) volt.

Mind a brit, mind amerikai kormányszervek részről merev elutasításba ütköztek azonban az Auschwitz bombázására irányuló javaslatok. A két legfontosabb hivatalos ellenérv az volt, hogy egyrészt egy ilyen hadművelet jelentős erőket vonna el a máshol lekötött szövetséges légierőktől; illetve hogy a fogva tartott zsidókon leggyorsabban úgy lehet segíteni, ha a háborút minél gyorsabban megnyerik. Mivel pedig ehhez a német hadsereg legyőzésén át vezet az út, fegyveres erőket "civil," azaz nem katonai célpontok ellen bevetni nem célszerű.

A valódi okok inkább a második ellenérvhez állnak közelebb. Miután a WRB - kihasználva Roosevelt elnök széleskörű felhatalmazását - támogatást kért a hadügyminisztériumtól, a minisztérium belső memorandumban hívta fel munkatársai figyelmét, hogy "az ellenség által üldözötteken a leghatékonyabban úgy segíthetünk, ha a tengelyhatalmak katonai erejének leggyorsabb legyőzését tartjuk szem előtt". Hasonló volt a brit védelmi minisztérium reakciója is. Ez a hozzáállás alapjaiban rontotta a WRB tárgyalási pozícióit.

A katonai vezetés minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy fegyveres erőket nem katonai feladatok megoldására vessenek be. Auschwitz bombázása olyan nem katonai művelet lett volna, amely precedenst teremt - egy esetleges bombázás után már katonai erővel kellett volna segítséget nyújtani minden menekültnek, politikai üldözöttnek, hadifogolynak, stb.

Ez a politika vezetett oda, hogy a háború teljes tartama alatt sem a brit, sem az amerikai fegyveres erők nem vettek részt szinte semmiféle - mai kifejezéssel élve - humanitárius műveletben. Az erről szóló döntés hadügyi körökben már 1944. februárjára megszületett, és nem is változott a háború végéig. A mindenféle nem katonai művelettel szembeni alapvető elutasító álláspont tehát már jóval azelőtt kikristályosodott, hogy az Auschwitz bombázásáról szóló javaslatok egyáltalán megfogalmazódtak volna.

A táborról készült fényképek problémája

A szövetségesek légi felderítése által készített fényképek között már 1944. áprilisától megjelentek az auschwitzi táborkomplexumról készített felvételek. Ezek a képek azonban a háború alatti döntéshozatalt semmilyen módon sem befolyásolhatták - ugyanis 1979-ig ki sem nagyították őket! Csak ekkor találta meg a felvételeket két, korábban fotóelemzőként dolgozó amerikai történész, Robert Poitiers és Dino A. Brugioni.

Mint láttuk, az Auschwitz-Birkenauról szóló információk nem jutottak túl a politikai-katonai vezetés legfelsőbb szintjén, a táborok így soha nem váltak katonai célponttá. Nem szerepeltek azon a hosszú listán sem, amely a "hivatalból" vizsgálandó objektumokat (harckocsik, lövegállások, stb.) tartalmazta. A fényképelemzők pedig - a precedens és az ismeretek hiánya miatt - ki sem voltak képezve rá, hogy táborok légifelvételeit értékeljék.

Ráadásul az Auschwitzról szóló képek véletlenül készültek - ez egyébként a politikai akarat hiányából is következik. A felderítő repülőgépek célja minden esetben a tábortól 5 kilométerre fekvő monowitzi olajfinomító volt, amely napi 2000 tonnás kapacitásával 1944 nyarán-őszén már a harmadik legnagyobb német olajüzem volt. Mivel a felderítő repülőgép kameráját a biztonság kedvéért mindig kicsit korábban kapcsolták be, a sorozaton néhány olyan kép is szerepelt, amely az auschwitz-birkenaui tábort ábrázolja. Azokat a képeket azonban, amelyeken nem a finomító szerepelt, hanem csak a tábor, nem vetették alá részletes elemzésnek.

Egyszerűen fogalmazva tehát elmondható, hogy a légierő elkészítette ugyan a szükséges felvételeket, nem volt tisztában a jelentőségükkel. Mivel pedig a tábor bombázására soha nem adtak parancsot, a fényképek katonai szempontból értéktelenek voltak, így a továbbiakban nem is foglalkozott velük senki.
Egy esetleges bombázás technikai nehézségei
A tábor elleni légitámadás technikai szempontból igen összetett feladat lett volna. Az auschwitzi táborkomplexum majdnem pontosan 1000 kilométer távolságra helyezkedett el a szövetségesek olaszországi légitámaszpontjaitól. Az út során mindvégig ellenséges terület fölött kellett haladni, kétszer is átrepülve az Alpokat, folyamatosan a német lokátorállomások "szeme előtt".

A távolság mellett a másik problémát az jelentette, hogy Auschwitz-Birkenau elrendezéséből adódóan a támadást rendkívüli pontossággal kellett volna végrehajtani - a gázkamrák és a foglyok barakkjai között alig kétszáz méter volt a távolság. Egyetlen eltévedt bomba is súlyos veszteséget okozott volna a foglyok között, nem is beszélve egy esetleges szőnyegbombázás "elcsúszásának" következményeiről.

Azok a nehézbombázó repülőgépek, amelyek számára a távolság nem jelentett volna problémát (pl. a B-17 "Repülő Erőd", vagy a B-24 Liberator), túlságosan nagy magasságból, így pontatlanul bombáztak. Ahhoz, hogy mind a négy krematórium 60%-os valószínűséggel megsemmisüljön, a korabeli szórási statisztikákat alapul véve körülbelül 1300 bombát kellett volna ledobni, melyek közül mintegy 250 bomba a tábor lakott részébe, a barakkok közé csapódott volna.

A nagy magasságból végrehajtott bombázás tehát gyakorlatilag az egész tábort elpusztította volna, ennek kockázatát pedig a szövetségesek nem vállalhatták sem erkölcsi, sem propaganda-szempontból - a németek komoly politikai tőkét kovácsolhattak volna a "zsidókat gyilkoló" szövetséges légierőből. Az pedig korábbi negatív tapasztalatok miatt szóba sem jöhetett, hogy a nehézbombázókat kis magasságból alkalmazzák - amikor 1943. augusztus 1-én így támadták a romániai Ploesti olajfinomítóit, a bevetett 177 gépből 61 elpusztult.

A kis magasságból, tehát pontosabban bombázó géptípusok számára pedig Auschwitz túlságosan messze volt. Egyetlen olyan repülőgép létezett, amely minden szempontból alkalmas lett volna a feladatra, a brit De Havilland DH 98 Mosquito könnyűbombázó. A háború talán legjobb bombázójaként számon tartott Mosquito közel 1800 kg bombát tudott szállítani 2300 kilométer távolságra, ráadásul a faépítésű repülőgépet a német radarok alig érzékelték, 650 km/órás végsebességével pedig nem sokkal maradt el a vadászrepülőgépektől. Ebből a típusból azonban sohasem állt rendelkezésre elegendő, valamit a legjobban kiképzett hat Mosquito század folyamatosan bevetésen volt Nyugat-Európában. Egy Auschwitz elleni bombázáshoz a hatból legalább három századra szükség lett volna - a várható magas veszteségek (a közeli monowitzi olajfinomító 69 nehéz légvédelmi lövege, vadászrepülőgépek, stb.) tehát éppen a legértékesebb alakulatokat érték volna.

A tapasztalatok szerint ugyanis egyetlen precíziós támadás ritkán elegendő a célpont teljes megsemmisítéséhez - Auschwitz II-ben pedig négy nagy, különálló gázkamra-krematórium működött, egymástól jelentős távolságra, azaz négy különálló célpontot kellett volna szétrombolni. Nagy valószínűséggel szükség lett volna tehát néhány napon belül egy második támadásra is. Erre viszont a németeknek már lett volna idejük felkészülni, ami komolyan veszélyeztette volna az egész akció sikerét.

Várható veszteségek

A tábor elleni légitámadás még precíziós bombázás esetén is súlyos veszteséget okozott volna a foglyok körében. Biztosan elpusztult volna a négy nagy gázkamrát működtető Sonderkommandók teljes, 440 fős állománya, ráadásul a kettesével álló krematóriumok között, a bombázók legoptimálisabb rárepülési útvonalán helyezkedett el a `Kanada` nevű nagy raktárkomplexum, amelyben közel 2000 ember dolgozott folyamatosan. Ha pedig a támadás idején éppen bent áll egy deportáltakat szállító vonat, az további százak-ezrek halálát jelentette volna. Nem egy zsidó szervezet és politikus tartott elfogadhatatlannak minden olyan megoldást, amely akár egyetlen zsidó szándékos meggyilkolásával járt volna. Ők a tábor helyett inkább az oda vezető vasutak bombázását szorgalmazták.
A vasutak, hidak bombázása
Az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázása először a Kassa-Presov vasút kapcsán vetődött fel, az erről szóló javaslat 1944. június 23-án érkezett meg Washingtonba. Ezen a vasútvonal egyike volt annak a hét, Magyarországról észak felé vezető vasútvonalnak, amelyen a magyar zsidóság deportálása lezajlott.

A júniusi javaslatot követően 1944 októberéig több-kevesebb rendszerességgel kérte számos zsidó szervezet az auschwitzi vasutak, különösen pedig a vasúti hidak támadását. Európának azonban túlságosan sűrű a vasúthálózata, egy-egy sérült pályaszakasz könnyen megkerülhető. A vasútbombázással érdemi hatást legfeljebb a magyar zsidóság deportálásának idején lehetett volna elérni, ti. Magyarországról észak felé csak hét vasútvonal vezetett. Viszont mire a szövetségesek elegendően pontos információval rendelkeztek, és a vasútvonalak elleni bombázások megkezdődhettek volna, a magyar zsidóság deportálása már befejeződött. (1944. július 9.)

A szétbombázott vasúti pályák nagyon könnyen, gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt újra üzemképessé tehetők. Ezt 1944-re minden hadviselő fél a saját tapasztalataiból tudta. Ebből következően egy vasútvonal folyamatos blokkolásához szó szerint napi rendszerességgel kellene azt bombázni. Ez pedig túlságosan nagy erőket kötne le - az erők szétforgácsolása fontos érve volt a bombázást elutasító katonai vezetőknek is.

A nehezebben javítható vasúti hidak bombázása más problémákat vetett fel. A szövetségesek 1944 tavaszán már próbálkoztak hasonlóval, amikor légi úton akarták elvágni az Olaszországban harcoló német erők utánpótlását. Az 1944. március 19. és május 11. között zajló STRANGLE hadművelet egyik fő tanulsága az volt, hogy a vasúti hidakat aránytalanul nehéz eltalálni, sokszor több ezer bomba ledobásával sem sikerült végzetes találatokat elérni a megtámadott hídon. (A később oly nagy karriert befutó irányított bombák ekkor még csak kísérleti stádiumban voltak.) Ráadásul a németeknek még a legnagyobb völgyhidakat is sikerült tíz-tizenkét napon belül helyreállítani, végképp gazdaságtalanná téve a hidak elleni rendszeres támadásokat.

Mindezen korábbi tapasztalatok szerepet játszottak abban, hogy a szövetségesek a vasútbombázás javaslatát elutasították. A hadművelet megtervezésére sosem került sor. A fenti tapasztalatok mind az akció ellen szóltak, a viszonylag szűk vasúti szállítási keresztmetszettel lebonyolított magyarországi deportálások végeztével pedig már esély sem volt rá, hogy vasútbombázással érdemben lassítani lehessen a holokausztot.

És ha sikerül...?

A szövetségesek részéről az is fontos ellenérv volt, hogy még ha sikerül is használhatatlanná tenni a négy auschwitzi gázkamra-krematóriumot, a németek minden bizonnyal találtak volna más módot a foglyok meggyilkolására (agyonlövés, ideiglenes gázkamrák, stb.). A holttestek elégetésére pedig már korábban is széleskörűen használtak hullaégető gödröket. Ezekre eleinte `csak` a krematóriumok túlterheltsége és műszaki problémái miatt volt szükség, viszont ha a krematóriumokat lebombázzák, a hullaégető gödrök kapacitását viszonylag egyszerű lett volna növelni. Azaz egyáltalán nem biztos, hogy a krematóriumok megsemmisítése lényegesen lassította volna a táborokba hurcolt zsidóság elpusztítását.

A fentiek alapján elmondható, hogy a bombázás elmaradásában számos politikai és katonai tényező játszott szerepet. Ezek közül a legfontosabb minden bizonnyal a szövetséges katonai vezetés vonakodása volt mindenfajta "civil", azaz nem katonai műveletben való részvételtől. A fentebb részletezett katonai jellegű nehézségek egyfajta "passzív tudás" formájában befolyásolhatták az elutasító döntést.

A szövetséges katonai-politikai vezetés szintjei együttesen rendkívül sokrétű ismerettel rendelkeztek Auschwitzról és a többi haláltáborról, ám ezeket sosem foglalták rendszerbe. Az összesített információk hiánya meghatározó szerepet játszott abban, hogy nem alakult ki a bombázás végrehajtására irányuló politikai akarat. Ennek hiányában pedig nem kerülhetett sor még a tábor elleni légitámadás megtervezésére sem.

Rácz András

(A szerzőnek a témával foglalkozó nagyobb terjedelmű tanulmánya megjelent a Hadtörténelmi Közlemények c. folyóirat 2004. évi 3., áprilisi számában.)

video
video
video





Nincsenek megjegyzések: