KÁLMÁN A SÖMÖR
3
(Rövid kitérő egy évforduló kapcsán.)
Amíg Tokió piacán bonyolódtak tovább az események, a helyi parlamentben nagy vita kerekedett arról, miképpen ünnepelhetnék meg méltón az augusztusi, immár hagyományosan elfogadott, s nagy becsben tartott atombombázás hatvankettedik évfordulóját.
Misuri ibn Smith-Olaffshon, hármas állampolgárságú képviselő emelkedett szólásra, s hosszasan méltatta menye, bizonyos Jekatyerina Omolgati -- szintén többszörös állampolgár és
szobrászművész -- ünnepi, egyelőre még csak maketten létező tervezetét, s mindjárt elő is kapta bő zubbonyából.
A teremben zúgolódás támadt, sokan akarták látni közelebbről, de ugyanannyian iszkoltak távolabbra. Az apró gipszöntvény egzaltált gombafelhőben édesdeden pihenő ifjú pár
fényképét ábrázolta, erősen túlexponált felvételen. Az oldalt állók nem is láttak semmit, a mű mindössze két dimenziósra sikeredett, egyedül a talapzata terjedt tova mélységben is.
A parlament elnökének kellett lecsitítania a zúgolódókat, két öklével verte a pulpitust. Röpke fél óra múltán elült a harci zaj, s néma elmélkedés telepedett a teremre. Ezt másnap a teremszolga a reggeli szellőztetéskor kieregette az ablakokon. A betóduló, friss levegő eszméletre térítette a képviselő urakat és hölgyeket. Csoportosan zúdultak a büféhez, s ebédig nem is tettek mást, csak majszolgatták a kis, karika alakú répacsipszet, s itták rá a rengeteg szakét, no persze annak alkoholmentes (ugyancsak ramaty) változatát.
Délután kettőkor ismét megkezdték munkájukat. A napirenden elsőnek egy magyar belpolitikai esemény szerepelt, amely szerint komoly politikai tényezők csatlakoztak Kovács Emília,
nyugdíjas nyilasrejtegető indítványához: verjék szét késekkel és botokkal a Szovjet Hősi Emlékművet, s ha már kezükben a sors s a szerszámok, a kikötőben végezzenek az összes kínai vendégmunkással is.
-- Izgága népség! -- horgadt fel a korelnök, a száztizenkét éves Borakumisz bácsi. -- Emlékszem, harmincnyolcban is hogy nyalták annak a Hitler gyereknek a valagát.
-- Üljön vissza, Sanyo bácsi -- intette rendre az öreget a házelnök, de az még befejezte felszólalását. -- Fogod a pofád, büdös kölke, még apádat is lovagoltattam a térdemen! -- horkantott, de a feltoluló emlékek elhomályosították elméjét, remegő térdekkel ült vissza a helyére.
-- Éljen a császár! -- hangoskodott néhány fiatal a felső karéjban, de mindjárt
össze is vesztek, nem tudván megállapodni, hogy melyik császár is éljen inkább, mint a többi.
-- Szétverik, hát szétverik -- okoskodott az ellenzék vezére --, nekünk is megvan a saját keresztünk. Támadt is ribillió, a buddhisták és a shintoisták egyként a kivonulás mellett döntöttek.
Ekkor a miniszterelnök ugrott talpra és lelkesítő szózattal méltatta Kovács Emília múlhatatlan érdemeit.
-- Barátaim -- harsogta a lánglelkű politikus --, tavalyelőtt kétszer is étkeztem a vénasszony konyháján. Egy olyan kis étkezdéje van a Síp utcában, tudjátok, nyitva tizenegytől háromig. Mit mondjak, leggyakoribb vendégei sziesztázó nápolyi halárusok és délutános műszakba igyekvő textilgyári munkáslányok voltak, magam is csak véletlenül tévedtem arra, amikor egy túlbuzgó jegyellenőr leszállított a körúti villamosról. No és az a barack kompót! Fejedelmi lakomát csaptam, mindösszesen tizennyolc húszért. Barátaim, ennyiért itt Tokióban taknyos zsebkendőt se kapni, legfeljebb leprástól a szigeten. Köszöntsük dísztáviratban ezeket a helyes magyarokat – javasolta a szokatlanul izgatott képviselőknek zárásul.
A késődélutánt a postahivatalban töltötték testületileg, hiszen mindenki hozzá akart járulni szerény eszközeivel a köszöntőhöz. Végül, hosszas tanakodás után a következőket írták (megtekinthető az Országgyűlési Könyvtár táviratgyűjteményében):
„Kedves Magyar Bajtársak! Habár országaink mögött számos, s legutóbb közösen elveszített háború áll, ne csüggedjetek! Csürhét küldeni nem áll módunkban, de minden együttérzésünk Veletek van. Fogadjátok e két míves kardot, csekély hozzájárulásunkat harcotokhoz. Üsd a ruszkit, de az amcsival is vigyázz, van nekik az a nagy fényképezőgépük, amivel házfalakra exponálhatnak százezreket. Deutschland, Deutschland stb.
A Japán Nemzetgyűlés teljes testülete (kivéve a kis Kohnt, de azért őt is szeretjük).”
Időközben Budapesten beköszöntött az áprilisi évforduló, a Szabadság téren mérges magyarok néztek farkasszemet egymással és a közeli követséget vigyázó kétméteres MP-gorillákkal.
Kovács Emília pedig sóhajtozva merengett a másnapi menün.
-- Mit főzzek ezeknek, mindig csak a macskanyelvpörkölt meg a babatöpörtyű, hát lopom én a konyhakész ivadékokat??! Egy nagy túróst, holnap végre készítek töklecsót és mesesajtos palacsintát -- s már rajzolta is iromba papundeklire a vevőcsalogatónak szánt étlapot:
"Magyaros ízek, olcsó árak, fél adag nincs, az árban a köret nem foglaltatik benne, gyermekeknek mesesajtpapír-diavetítés, árvák kíméljenek! "
Pirkadt, mire végzett a tizennégy táblával, hiszen valamennyi fontosabb világnyelven közzétette híradását. Már lefeküdni készült, amikor férje gyengéden figyelmeztette, hogy zászlós ünnepen nem nyithatnak ki.
-- Csesszék meg az ünnepüket -- mérgelődött az asszony --, akkor majd megyek rombolni!
-- Ugyan, ugyan -- csitította birkatürelmű ura --, végre levágjuk a disznót.
-- Tavasszal?
-- Dehogy, jön Jenő bá’ a konyhakéssel és…
Összenevettek, összecsókolóztak, szent volt a béke.
S másnap is csend honolt az obeliszk környékén. Fellélegeztek a kínai rakodómunkások, fel a komcsik, fel a prolik, fel mind rabjai a földnek. Jótékony, aranyló alkonyat borult a
hajdani gettóra, s már a vagónban sem sírtak a gyerekek.
Na, banzáj!
(2007. április 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése