6.
Még azon a délelőttön Viktor és Ferenc az Akácfa utcában korzózott mosolyogva, épphogy a kezüket nem lóbálták.
Ferenc tudta, amit tudott, nem először igyekezett az amúgy évekkel korábban beszüntetett közlekedési vállalat változatlanul prosperáló lerakatába.
– Hogy én erre nem is gondoltam – csapott a homlokára az egyik exminiszterelnök, miután elolvasta a feliratot.
– Meg még egy-két dologra, de spongyát rá. Mire való egy jó barát? – így a másik exminiszterelnök mosolyogva.
Csak a tisztviselő nem mosolygott a pult mögött.
– Korona? Milyen? Svéd, Cseh?
– Ilyen, no! – kapta le a fejéről a másolatot Viktor.
– Talán hátul, várjanak és ne hangoskodjanak nekem, mert lófasz se lesz, nem korona. Azzal eltűnt hátul s el is maradt jó sokáig.
Akadt idő megszemlélni az elhagyott tárgyak elképesztő tömegét, pedig a pult környékén csupán esernyők, látcsövek, babakocsik, játékvasutak, cvikkerek, csajkák, lószerszámok, táskarádiók és műlábak voltak.
– Bakker, ez hogy biceghetett haza? – röhögött fel a korona várományosa, s maga is meglepődött, hogy mindenki vele nevet. Hát ilyen ez? – nyilallt bele a fájdalmas gondolat, de aztán ismét kacagni kezdett teli torokból.
Irénke az utcát vigyázta, ő már csupán szolgálati okokból sem nevethetett, de nem is értette, mire ez a jókedv, amíg a korona sorsa bizonytalan.
A hivatalnok másfél óra múltán tért vissza, az arca zsíros volt, a körmei mocskosak, de egy ígéretes szatyrot lengetett bal karján.
– Korona, mi? Legközelebb a fejedet is elhagyod – förmedt a még mindig kuncogókra.
– A zacskó is a fejeden volt? – kajánkodott Ferenc, de Viktor nem sértődött meg.
Többé már nem.
– Irénke! – szólt ki az utcára. – Volt rajtam zacskó?
– Tegnap?
– Bármikor. Volt?
– Néha, de ilyen ocsmányságot nem húzhat a fejére – pöcögtette meg a feliratot.
Mit mondjak, nem is húzta.
(2010. 07. 18. 22:34)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése