AKÁCFA-KORONA
(mese a két tékozló fiúkról is)
1.
Kétezer-huszonöt tavaszán, egy áprilisi kora estén történt, hogy Orbán Viktor elgondolkodva sétálgatott az Akácfa utcában. Valójában az unokájánál járt látogatóban, s most kicsit ki kellett lépnie, hogy még kényelmesen elérje a 8.25-öst, mert később már csak személy indult, amivel éjfélre sem jutott volna haza.
Amikor a Majakovszkij utca sarkán elfordult, kellemetlen érzése támadt, könnyed szellő libbentette meg kissé már elhanyagolt frizuráját.
Mindkét kezével a fejéhez kapott, s közben még arra gondolt, hogy mintha enyhült volna a kínzó fejfájás.
És akkor beletúrt a loboncba és rémületében feljajdult.
– A korona, mi van, mi ez, az a, hogy az a…-- és a lábából kiszaladt az erő. Szemeit a távolba meresztette, de az a távol azért elég közel volt. Átellenben meglátott egy, a járdán szabálytalanul cikázó triciklist, s kötelességtudóan rámutatva felkiáltott.
– Rendőr!
De nem volt ez kiáltás, inkább csak krákogás és köhögés.
Hosszú órákra ez volt az utolsó legnyugodtabb félperce.
Ismét a fejét tapogatta, háromszor is megfordult a sarka körül, mire az első valamirevaló gondolat megfogalmazódott.
– Keresni, megkeresni, botrány! – sóhajtott néhány mélyet és korához képest igencsak fürgén elindult vissza a lepusztult utcán.
Kicsit már szürkült, de biztosan tudta, a szépen csillogó fejék nem tűnhet el. De hiába pislogott, hiába kapkodta, forgatta a fejét, csikkeken, omlott vakolaton és pillepalackokon kívül egyebet nem látott a földön.
– A fodrásznál, a kirakatban, a tükörben – motyogta. Az üzlet nyolcvan méternyire volt a saroktól, s bizonyosan tudta, hogy a tükörben még látta a koronát, meg is igazította, hogy ünnepélyesen álljon.
– Lehetetlen, le-he-tet-len – ismételgette egyre tanácstalanabbul.
– De kinek szólhatnék?
Közben megmarkolta a zsebében lapuló picike telefont és már nem tétovázott. Két csengés után férfias női hang jelentkezett.
– Malájné, tessék!
– Istenem, Irénke! – szakadt fel egy megkönnyebbült sóhaj Orbán Viktorból.
– Miniszterelnök Úr! – jött azonnal a tiszteletteljes válasz, mert Irénke még szóban is nagy ú-val ejtette a titulust.
– Irénke, én bazi nagy, izé, oltári gebasz… baj van, segítenie kell!
– Természetesen, Miniszterelnök Úr – így Irénke.
– Nézze, most nem részletezhetem, itt állok az utcán. A legfontosabb: menjen be a hivatalba és hozza el a másolatot.
– Miféle másolatot, Miniszterelnök Úr? – bizonytalanodott el a máskor mindig határozott hölgy, a politikus régi társa a forradalmi úton, titkára, titkárnője, sofőrje, sőt, olykor-olykor a gyóntatója is.
– A Szentkorona másolatát. Most nem beszélhetek, jöjjön az Akácfa és Majakovszkij sarkára mielőbb.
– Igyekszem, Miniszterelnök Úr – szedte össze magát Irénke, mint máskor is, ha pontos feladatot kapott.
Tudta jól, ebben a kapcsolatban helyette is gondolkodnak, neki elég a tett.
S máris indult intézkedni.
A férfi már vidámabb volt, beindult a gépezet, ám homlokán gyöngyözött a verejték, érezte, most innia kell valamit. A sarkon, három lépcsőnyire a járda felett nyílt a kocsma ajtaja, s mielőtt még benyitott volna, jogos büszkeség fogta el.
Az ajtó üvegén át sok mogorva és eltompultan bámuló férfit látott, a földön pedig, a földön faforgácsot, s ahogy benyitott, azonnal megérezte az olajos padló hamisítatlan illatát.
Az aktuális gond el is illant, felrémlett az a nyár, még 2011-ben, amikor főpolgármestere, Tarlós István – természetesen az ő pontos instrukciói alapján – elrendelte, hogy a főváros közigazgatási határán belül nem működhet harmadosztályú besorolásnál "előkelőbb" -- ezt a szót a rendeletben is kövér, piros betűkkel szedték -- vendéglátóhely, csupán a szállodák képeztek kivételt.
Büszkén lépett a pult előtti sor végére, szinte már érezte a pincehűs villányi vörös fanyar illatát. Ahogy közeledett a csaposhoz, beletúrt a zsebébe, s bár nem volt tisztában az árakkal, bízott benne, hogy az öt darab fém kétezres elegendő lesz az italra.
Az első ember, aki felismerte, éppen a csapos volt, bár ő is csak rövid ideig nézett a szemébe, majd halkan, kis biccentéssel kérdezte.
– Mennyi lesz?
– Mennyi? No, de kedves uram, elébb a mi! – rikkantotta boldogan, de hamar lekonyult a bajsza.
– Mi, mi? Pálinka! Mennyi? Egy, kettő, három…?
– Ohohó, veresbort innék egy pohárkával – mondta már kevésbé hetykén a volt politikus.
– Jó vicc, bort! Hallják ezt? – fordult a teljesen közömbösen ácsorgó vendégekhez. – Bor nincs, ha jó emlékszem, vagy tizenkét éve. Pálinkát főz minden balfasz, a potyogó gyümölcshöz meg a cefréhez nem kell sok ész, de ami volt is, már rég elitta minden gazda. Na, mennyi, nem érünk rá itt diskurálni, szomjasak az emberek.
Orbán kinézett jobbra, kinézett balra, de amit látott, az csak rengeteg buta, tompa tekintet volt, senki még csak meg se nyikkant.
– Adjon egy pohár vizet – kérte egészen csendesen, s bár a csapos nem mutatta, ő tudta, hogy leszerepelt.
Gyorsan félre is húzódott és a bejárat közelében itta meg a kissé áporodott vizet. Mégsem haragudott a gazdára és elhatározta, ha túl lesz majd ezen az átkozott korona histórián, küldet neki a családi Tokajiból pár hordócskát.
Még látott egy remegő kezű, hatvanhoz közeli embert, aki három háromdecis pohárral lavírozott egy könyöklő felé. Egy keveset ki is löttyintett. Amikor lerakta a poharakat megfordult és kiköpött a padlóra.
Lehetett volna véletlen is, modortalanság, esetleg az alkoholos elbutulás következménye.
Lehetett volna, ha meg nem szólal.
– Szarzsák.
Halkan mondta, aztán elfordult és egyetlen húzásra kiitta a poharát.
Ekkor fékezett a sarkon a nagy fekete limuzin, s máris kipattant belőle a jócskán elhízott, de mégis ruganyosan mozgó Malájné. Lábán cseppet sem nőies, ám annál praktikusabb fekete durábel bakancs volt, s egész ruházata inkább hasonlított egy kommandóséra, kivételt csak piros retikülje képezett.
Orbán nem tétovázott tovább, motyogott valamit a söntés felé és kilépett az utcára. Még felnézett a cégérre, vagyis arra, ami azt helyettesítette. Egy mocskos pléh táblán ezt olvasta kicsit már nehézkesen az alkonyatban: 24887.sz. italbolt, Arany Kalász Mgtsz, Felsőszárhegy, az ajtón pedig halványan még látszott egy korábbi felirat. Légkondicionált helyiség.
Jó hülye név, gondolta és átsietett a zebrán.
Nem pazarolta az időt érzelmekre, habár jó ideje nem látta már bizalmasát.
– Elhozta, Irénke?
– Természetesen, Miniszterelnök Úr!
– Hagyja már ezt! – intett jobb kezével az úttest felé, de nem gondolta komolyan és ezt Irénke is jól tudta, látott már lukra futni jónéhány gyanútlan hülyét.
– Természetesen, Viktor, Miniszterelnök Úr!
Amúgy valóban joggal szólíthatta volna keresztnevén, hiszen idősebb volt hat évvel, s így, mint közeli és megbízható szomszéddal, gyakran vitették vele haza az akkoriban még elég rosszcsont fiúcska ellenőrzőjét, miután ő maga számtalanszor elvesztette, megette, elégette azt, ha már betelt az intőktől.
Erre a korai, cinkos emlékre vonatkozóan nagy összegű hallgatási díjat kapott s életjáradékot.
Persze, nem tudhatta, hogy a beszervezési kartonja hol pihen, de gyanította, hogy biztos helyen szavatolja némaságát mindörökre.
– Üljön a volánhoz, először felveszem, nem lenne éppen kellemes, ha meglátna valamelyik szemét bolsi. Holnapra tele lenne a sajtó.
Miféle sajtó, gondolta Irénke, de inkább hallgatott.
Ő hátra ült és belenyúlt a műanyag zacskóba, közben a tekintete az emblémára esett. Belső mosoly volt, de roppant széles és elégedett.
– Az volt ám az olimpia! Emlékszik, Irénke? – révedezett el a trikolórba öltöztetett víztorony sziluettjén.
– Lehet azt elfelejteni, Miniszterelnök Úr?
– Huhuhúúú, London meg elmehetett a halál faszára masninak – nevetett boldogan. – Hiába, a Schmitt Pali az a Schmitt Pali – bólogatott, miközben megigazgatta a korona hű másolatát.
Annak idején ezt kellett viselnie, s most nem is bánta, hiszen méretre készült, cseppet sem szorított, könnyebb is volt, értékesebb is. Ám az igazit nem pótolhatta.
– Irénke, azonnal induljuk, itt kell annak lennie valahol. Hozott elemlámpát?
– Természetesen – mélázott el a hetven évesen is marcona mindenes, s ezért megfeledkezett a kellő tiszteletről. Csak akkor eszmélt rá hibájára, amikor meghallotta a jellegzetes dúlás-fúlást. Látta ő már duzzogni a főnökét, s nagy igyekezetében háromszor is megtisztelte.
– Jó, most az egyszer – szipákolt Orbán, a megbocsátó. De azért még teljes erejéből sújtott tenyerével a bőrhuzatra. Az hatalmasat reccsent és széltében elrepedt.
– Mi ez a kupleráj, Irénke? – húzta fel szemöldökét körülbelül jóságosan.
– Bocsánat, Miniszterelnök Úr, de a molyok…
– Miféle molyok? – hördült a pótkoronás férfiú.
– Ilyen közönséges házi molyok, nagyon sajnálom, de a pártgarázs beomlott, az utcán kell parkolnom, a kormány is mállik és a porlasztó, na az aztán… – kezdett belezavarodni a mentegetőzésbe.
– Ej, hát picsafüst, Irénke, majd terítünk rá flanel plédet, de most gyerünk a koronáért!
Kiszálltak. Az utcán már teljesen sötét volt, a férfi kicsit sumákolva próbálta húzni az időt.
– Drága Irénke, igyék velem egy pohárka kisüstit, ha meg nem sértem – körülményeskedett, mert addig se kellett megindulni a keskeny, sötét, ijesztő utcán.
Irénke nem vetette meg az italt, de nem is merészelt volna ellenkezni, így átkeltek az úttesten. A férfi fellépett a lépcsőkön és belesett. Csak a kocsmárost látta, amint a földet söpri, a sok bamba pofa eltűnt.
– Hogy az a… – mérgelődött, s öklével kezdett dörömbölni.
Az atlétatrikóra vetkőzött ember a hüvelykujjával bökött fölfelé. Valóban, volt ott még egy papírfecni a nyitvatartási időkkel. Sok hely nem kellett neki. H-V: 4:30 – 19:30
Orbán lemondóan visszafarolt a járdára.
– Fene vinné, ki volt az a bir… – harapta el a káromkodást.
És nem véletlenül.
Elhessegette a kellemetlen gondolatot – ebben mindig is profi volt –, megrázta magát, de azért megkérdezte, hogy pisztolyt hozott-e magával, amire Irénke csak bólintott.
– Bőségesen, Miniszterelnök Úr.
Ő indult el, kezében egy nagy teljesítményű lámpával, ami rendesen bevilágította az utca bal oldalát. Orbánnak csak egy cserkészeknek való lámpácska jutott, de így legalább nem látszott, mennyire remeg a keze. Kevés hiányzott hozzá, hogy fütyörészni kezdjen.
– Csak ügyesen, Dana – eresztett meg egy tréfát, de a hölgy még nála is ostobább volt ezen a téren. Amúgy sem ért rá viccelődni, minden hasadékba, pince ablakba be kellett lesnie, még a rácsos kanális nyílásokba is levilágított, persze hasztalan.
– Nem találkozott valakivel, Miniszterelnök Úr, a fodrász és a sarok között?
Orbán szóhoz sem jutott. Hiszen egy szóval sem említette még a fodrászt. El is szégyellte magát, hogy ennyire nyilvánvaló a hiúsága.
– Nem – mondta kurtán. – Egy kisfiú integetett a negyedikről és egy szőke lány a másik oldalról, senki más.
– Autó?
– Autóból nem integettek. Most nem – sóhajtott kedvetlenül és megtapogatta az átmeneti fejdíszt.
– Úgy értem, hogy autó nem haladt el a Miniszterelnök Úr mellett? – folytatta Irénke mosolytalanul.
– Itt? Még a körúton is alig van forgalom.
Három éve ennyi sem volt, gondolta Irénke, de nem az orosz--magyar viszonyt akart megbeszélni hajdani főnökével.
– Akkor nem értem. Hallania kellett volna, ha leesik a földre.
– Kinek? – vetette oda foghegyről a sértődésre mindig kész ember.
– A Miniszterelnök Úrnak, természetesen.
Ha képzavar is, Irénkének már kezdett tele lenni a töke a hisztis pojácával, aki hatalom nélkül mégiscsak egy fogatlan oroszlán, vagy még inkább féllábú támadócsatár. A saját tréfáján picikét elmosolyodott, de máris kordába szedte érzelmeit.
– Nincs mit tenni, segítséget kell hívni. Nekem – tette hozzá a félreértések elkerülése érdekében.
– De kicsodát, Irénke??? Ha ezt a Szentkoronások megtudják, kiherélnek. Persze a bérleti díj havonta az jól jön a képmutató disznóknak.
Kicsit elgondolkodtak mindketten, így eshetett, hogy a mélázó testőrmatróna kezéből kicsúszott a lámpa. Baja nem esett, viszont ahogy alulról megvilágította az alacsony nyugdíjas pocakos alakját, egészen félelmetesre növesztette. A nő riadtan bámult rá, alig jutott szóhoz.
– Ez az! Nem a szobrokat kell megkétszerezni, a világítás a lényeg! Száz ilyen szobor az utcákon és jövőre talán…
– Ugyan, Irénke, hová férne még a szobromból? Még a bérházak lépcsőfordulóiba is jutott annak idején, aztán ott van végig az Andrássy Viktor sugárút, csak a Kodály-köröndön van belőlem nyolc.
– Igaz, igaz – bólogatott Irénke –, a Lánchidat is Ön tartja a tenyerén.
– Te-nye-re-i-men -- tagolta büszkén a városszerte megszobort.
– És a pálmaággal, az milyen, Irénke, mi?
Irénke nem álmodozott tovább, inkább egy hirtelen vágással kimondta, amire gondol.
– A barátai, üzletfelei nem jöhetnek szóba, itt csak egy elbaszott nagy ellenség segíthet.
Megállt a levegő körülöttük, a kimondatlan név már ott lebegett, s a sötétben – hiszen az utca másik oldala azért fekete volt, mint a pokol – Irénke is megborzongott önnön merészségétől. De nem állhatott meg immár, beszélnie kellett. A biztonság kedvéért azért mindkét kezén keresztbe rakta ujjait. Úgy vélte, az is segíthet, ha felcseréli a sorrendet. Rekedten suttogta.
– Ferenc Gyurcsány!
– A jó édes lópikulájába, Irénke, már majdnem a frászt hozta rám – lélegzett fel Orbán.
Irénkén volt a sor, hogy meglepődjön. Hát nem ő az? Nyolc-tíz évig mást sem hallott, még békeidőben sem volt egyéb a gyűlöletes féreg, mint ügyeletes sátán…
– Mégis, akkor kire gondolt? Megint elmaradt a megszólítás, de Orbán most figyelmetlen volt, igaz, a zsebében persze működött a diktafon az utólagos megtorlások foganatosíthatóságának érdekében.
– Hagyja itt a lámpáját, Irénke és hozzon nekem valami töményet, tudom, hogy a piros retikül valójában ezermester varázsláda. De kérem, ne kisüstit.
Igazából nem italra vágyott, zaklatott gondolatait akarta rendezni, sosem volt még ilyen közel a lebukáshoz. Irénkét ugyan sakkban tartotta, de ha eljár a szája… Nem, az nem lehet, a banya pótolható.
Megnyugodott
Irénke tíz percig maradt el, de ez elegendő volt a rafinált elnöknek, hogy kész rablómesével álljon elő. Belekortyolt a jófajta kétszáz éves zsidó szilvába, mielőtt beavatta volna partnerét az összeesküvésbe.
– Nézze, Irénke, ez roppant bizalmas dolog, nem is részletezhetem, legyen elég annyi, hogy az ügy nemzetközi. Érti? Nem-zet-kö-zi! A háttérben a grönlandi árnyékkormány áll!
– Télen nincs is ott árnyék – adta tanújelét Irénke a teljes politikai analfabetizmusnak, ami legalább némi geográfiai tudással párosult.
– Nincs, bassza meg! Az nincs ott – kezdett göcögni a férfi és már nem félt. Olyannyira nem, hogy jókedvében rásózott egy földszinti redőnyre. A csattanás visszhangzott a szűk utcán.
Húsz másodperc múltán felrántották azt a redőnyt és egy bikanyakú úr egészen a Marx térig üldözte a megszeppenteket pusztán a hangjával. – Tetű huligánok! – hallották még a körúton is rettentő bömbölését.
A haditervet végül a pályaudvaron ötlötték ki.
– Irénke, hozzon nekem egy hamburgert, de legalább három adag hagymával ám!
Irénke pattant, pedig már kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn.
Fél óra múltán, teli hassal már okosabbak voltak, ami azonban kevésnek bizonyult.
– Legyen, ahogy akarja, legyen Gyurcsány. Hol lehet megtalálni?
– A II.számú Belgyógyászati Klinikán.
– Orvos lett? – ámuldozott a hagymát böfögő férfi.
– Fittyfenét, ápolt – csámcsogott Irénke, mert ő még nem végzett a szikkadt szalámis zsömlével.
– Akkor gyerünk, hajtsunk oda, az a lóbaszó talán már lefeküdt.
– Ihatok előbb kakaót?
– Lárifári, igyék – bökte ki meggondolatlanul, de a hölgy a nagy rágásban nem hallotta a veszedelmes indulatszót. Még nyeldeste az utolsó falatokat, de elindult vissza az alagsori automatákhoz.
Két pohár forró kakaóval érkezett hamarosan.
A nagy izgalom lehetett az oka, hogy mindketten megfeledkeztek az exminiszterelnök laktózérzékenységéről…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése