2010. július 30., péntek
2010. július 27., kedd
2010. július 26., hétfő
2010. július 24., szombat
123th REAL TIME
No, ezek most mennek és egy harmadik focibuzi felhatalmazásával eltapsolnak néhány tízmilliárdot a következő négy évben. Saccoljak? Kb. fölöslegesen, ami a nemzeti önbecsülést, és tetves zsebtolvaj módjára, ami az államkasszát illeti.
("Mert nagynak lenni nem merészség, hanem tehetség kérdése."
-- egy anti-dakota szöszmötöléseiből --)
[A hír ITT lapul.]
2010. július 22., csütörtök
122th RE(mergence) TIME
Mert a sok politika már megártott nekem is...
(Már nem emlékszem, honnan csórtam.)
Második fogásnak pedig:
121th REAL TIME
De még milyen reál! Hiába, egy valódi fülkeforradalom* az nem csupa kacagás.
Schmitt Pál fényképe esztétikai okokból vízszintes átforgatást szenvedett el, ám ez a közszereplő jóhírét már aligha csorbíthatja tovább...
(Képek a hirado.hu és a hirszerzö.hu szíves segedelmével.)
* lásd még= házmesterek forradalma, avagy a korai kelés kártékony hatása az ízületekre
(NOTA BENE:Csípőízületi betegségek miatt a csípő nyújthatósága szinte észrevétlenül eltűnhet, nem nyúlik ki teljesen, hajlításos helyzetbe kerül. Ennek következménye, hogy a beteg előrehajló törzzsel jár.)
2010. július 21., szerda
120th REAL TIME
Minden felfeslik hatodjára!
6.
Még azon a délelőttön Viktor és Ferenc az Akácfa utcában korzózott mosolyogva, épphogy a kezüket nem lóbálták.
Ferenc tudta, amit tudott, nem először igyekezett az amúgy évekkel korábban beszüntetett közlekedési vállalat változatlanul prosperáló lerakatába.
– Hogy én erre nem is gondoltam – csapott a homlokára az egyik exminiszterelnök, miután elolvasta a feliratot.
– Meg még egy-két dologra, de spongyát rá. Mire való egy jó barát? – így a másik exminiszterelnök mosolyogva.
Csak a tisztviselő nem mosolygott a pult mögött.
– Korona? Milyen? Svéd, Cseh?
– Ilyen, no! – kapta le a fejéről a másolatot Viktor.
– Talán hátul, várjanak és ne hangoskodjanak nekem, mert lófasz se lesz, nem korona. Azzal eltűnt hátul s el is maradt jó sokáig.
Akadt idő megszemlélni az elhagyott tárgyak elképesztő tömegét, pedig a pult környékén csupán esernyők, látcsövek, babakocsik, játékvasutak, cvikkerek, csajkák, lószerszámok, táskarádiók és műlábak voltak.
– Bakker, ez hogy biceghetett haza? – röhögött fel a korona várományosa, s maga is meglepődött, hogy mindenki vele nevet. Hát ilyen ez? – nyilallt bele a fájdalmas gondolat, de aztán ismét kacagni kezdett teli torokból.
Irénke az utcát vigyázta, ő már csupán szolgálati okokból sem nevethetett, de nem is értette, mire ez a jókedv, amíg a korona sorsa bizonytalan.
A hivatalnok másfél óra múltán tért vissza, az arca zsíros volt, a körmei mocskosak, de egy ígéretes szatyrot lengetett bal karján.
– Korona, mi? Legközelebb a fejedet is elhagyod – förmedt a még mindig kuncogókra.
– A zacskó is a fejeden volt? – kajánkodott Ferenc, de Viktor nem sértődött meg.
Többé már nem.
– Irénke! – szólt ki az utcára. – Volt rajtam zacskó?
– Tegnap?
– Bármikor. Volt?
– Néha, de ilyen ocsmányságot nem húzhat a fejére – pöcögtette meg a feliratot.
Mit mondjak, nem is húzta.
(2010. 07. 18. 22:34)
119th REAL TIME
A remény ébredése, avagy az ötödik
5.
A tárgyalásra elvonultak a könyvtárba.
Sokat nevettek.
Konyakozgattak.
Gyula szívta a kapadohányt.
Péter aludt, Péter aludt (és még három Péter aludt).
A part alatt mindösszesen egy varjú kaszált, de az nagyot.
Meglepően hangulatos éjszaka kerekedett. Csak hajnaltájt került szóba a korona esete (de akkor már Gyula is aludt, meg Sándor, József, és László is aludt, Ildikó is aludt és még sokan mások is aludtak).
Viktor nem aludt, Ferenc sem, ahogy Irénke, meg a Kövér Laci, no és az ördög sem – persze nekik nem kunszt!
És a tárgyalás eredményes volt.
Mert:
118th REAL TIME
Folytatás (és második közjáték)
4.
E nemes, koronás fő – jó, mostanság másolatot viselvén a szomorú előzmények okán – alig bírta ki a klinikáig, pedig Irénke aztán taposta a pedált, szirénázott, villogott, holott így éjfél tájban aztán végképp kiürültek az utcák.
Az az átkozott tej!
– Be fogok szarni, Irénke – nyöszörögte, s a hölgy tudta, hogy nem viccel, és nem csak azért nem, mert nem tud, de mert szarral még sohasem tréfálkozott még indiánosat sem.
Hatalmas csikorgással vágódott a kórház udvarára, majd felkapta a szenvedő legénykét könnyedén és felviharzott a portára. Mondhatni, az utolsó pillanatban érkeztek.
Irénke jó nevelésben részesült, ezért illedelmesen magára hagyta a hangos örömkiáltásokkal ürülő férfiút. Felhasználva az időt, rácsörgött Ferencre, aki nem lepődött meg, csupán az üvegezést hagyta félbe.
Mert jöhetett kormány váltás, jöhetett akár háború, akár béke, a jó NENYIT már csak kabalából is igényelték az emberek. A nemzeti összefogás immár a génjeikbe ivódott…
(Figyelem! Az alábbi felhívás egy másik klinikán díszeleg!!!)
(Tutti, hogy kretén...)
117th REAL TIME
Imhol a harmadik fejezet...
3.
Gyurcsány Ferenc kopott fürdőköpenyében az alagsori WC-csészéket sikálta. Nem büntetés volt ez, ő maga vállalkozott rá minden szerdán, mert nem akart találkozni a szöktetésére szervezkedő nyugdíjasok lelkes csoportjaival. Írhatott ő blogot, ezek a kriptaszökevények még mindig inkább hittek a suttogó propagandának.
Egyszerű tüdőgyulladással kerül kórházba. 40 fokos láza ellenére hadakoznia kellett a mentősökkel, mert azok mindenáron a Kútvölgyibe akarták szállítani. Hazudhatta volna, hogy ő nem is ő, de nem hittek volna neki, ezért kénytelen volt tömött borítékokkal honorálni a félrenézést.
Az éjszakai ügyeletes fiatal fekete orvos volt, szerencsére hírből sem ismerte. De a biztonság kedvéért már az első éjszakán ágyat cserélt egy hevesen csukló beteggel. Néhányan persze felismerték azonnal, ő viszont kedvenc olvasmányából merítvén ötletet minduntalan valami fejlövésre hivatkozott.
Másfél hét alatt teljesen felgyógyult, de roppantmód megszerette a helyi könyvtárat. Bizonyítványait befogadták, hamarosan teljes állásban dolgozhatott.
Eleinte még látogatta a családja, de ilyenkor bezárkózott és ősrégi sakkfeladványokkal szórakoztatta magát. Az igazat megvallva szart a politikára, viszont míves katalógust hozott össze néhány hónap alatt. Ez annyira megtetszett a Lipcsei Állatorvostudományi Egyetem igazgatójának, hogy egy -- ki tudja mire szerveződött -- szakmai látogatást követően kölcsön kérte őt.
Hat hónapig volt távol. Ez az út arra is lehetőséget adott, hogy rendszeresen látogathassa a környéken lábadozó Horn Gyulát.
Sokat nevettek.
Konyakozgattak.
Gyula szívta a kapadohányt.
Egyszer még szkanderoztak is. Hagyta nyerni az öreget, naná.
De semmi sem tart örökké, Ferencet visszavárták a klinikára.
Így múlott el tizenöt esztendő.
Az első időkben még kritizálta a második Orbán kormány esztelen működését, de aztán felhagyott vele. Örömmel vállalkozott rá, hogy a kórház minden helyiségében kifüggessze a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot, illő módon, az ajánlott méretben, ízléses kerettel.
Esténként a pincében üveget szabdalt, méghozzá 50×70-esre.
Lelkesedésének híre ment, hamarosan minden budapesti egészségügyi intézménybe ő szállította a falrakész NENYIT, kívánságra oldalkocsis motorkerékpáron kiszállt és a felszerelést is elvégezte.
Nem volt egy elveszett ember, a szórakozásból űzött tevékenység busásan jövedelmezett. A következő tavaszon már büféket, majd dialízis állomásokat is működtetett, nem kevesebb anyagi sikerrel.
Amihez csak nyúlt, arannyá változott. (Egyedül az urológián idegenkedtek tőle.)
Időről-időre felröppent a hír, hogy jön és kipenderíti a pöffeszkedőket, de egyetlen erre utaló tette is csupán a demonstráció szintjén maradt.
Amikor Orbán Viktor és Schmitt Pál – addigra ismét csupán NOB potentát – leleményes trükkel ellehetetlenítette Londont, mint olimpiai helyszínt, majd nem kevés munkával átvette az egész rendezvényt, írt egy kis glosszát az ÉS-be, amelyben kételyeit fejezte ki az iránt, hogy a kiemelkedő sportesemény gond nélkül megrendezhető a Margit-szigeti Úttörőstadionban. Munkálkodása eredményeként az íjászatot áthelyezték a víztoronyhoz.
Az igazsághoz tartozik, hogy két évre rá, amikor véget értek a nyári játékok – az ősz, a tél és a tavasz addig felfüggesztésre került a szavazófülkékben forradalmat kivívó, mindközönségesen a zembereknek nevezett polgárok felhatalmazása alapján, no meg azért is, mert a tavasz is nálunk tölti az őszt, vagy mi a bánat –, elismerően nyilatkozott ugyanazon folyóiratban a kormány ügyes munkájáról.
Csak a végén csipkelődött egy kicsit, megjegyezve, hogy legalább a vizes számokat áttehették volna a szomszédos Hajós Alfréd – ez nem az a bizonyos Piszok Fred! – uszodába, mert ezzel jelentősen felgyorsultak volna az események. De azt nem tagadhatta, hogy soha még annyi negatív rekord nem született, mint Budapesten.
[Megjegyzés: a Nobel-bizottság azóta is töpreng a permanens olimpia, mint hungarikum elismerésén, habár ehhez a témához semmi köze. Nem lehet talán lényegtelen az ügy szempontjából, hogy a szabad kokaintermesztés jogáról való lemondás fejében beválasztatták a bizottságba Grespik Lászlót, aki azóta is fénykorát éli, igaz, a kevéssé tekintélytisztelő norvég polgárok minden gálán kinevetik és nem csupán a háta mögött hívják øyne fylt med oksekjøtt-nak, amit ez az amatőr nyelvésznek is utolsó hivatalnok dicséretnek vél a jó norvégok (és svédek és finnek és mindenki) nagy-nagy szerencséjére.]
Ezt követően már csupán új hivatása tárgyában hallatott kritikát.
Először akkor szólat meg – szűk, szakmai fórumokon –, amikor a kötcsei tézisek alapján előbb az idegen szavakat, majd az idegen alakokat, végül minden idegen dolgot kivágattak az országos könyvtárak anyagaiból.
Nem átallotta megjegyezni, hogy talán Anonymust ne piszkálják, valamint megpróbált rávilágítani, hogy a világirodalom nem rólunk szól csupán.
A cenzorok összeszorított ajkakkal, elszánt akaratossággal dolgoztak a nemzeti célkitűzések megvalósításán. De minden könyvtárban nem vehették át a hatalmat, annyi okos emberfőt még nem tudtak kinevelni az amúgy gyomként terjedő polgári iskolákban.
Hosszú évek kellettek, mire belátták, akárhány polgári osztály elvégzése is csak érettségihez vezethet, ebben az ügyben a napról napra hízó – előbb négyharmados, később ötnegyedes, sőt több! – politikai felhatalmazás sem segíthet.
Igaz, a hülyék kinevezését semmiféle törvény nem tiltotta, esetenként egyenesen előírta.
Tiltakozhatott volna akkor is, amikor Szőcs Géza Julianus barát helyett a kazános Morvait – és valami ismeretlen eredetű szifilitikus betegség csíráit -- hurcolta haza, vagy amikor az újjáéledő alföldi tanyavilág (egyúttal a vasút mintegy 0,05%-os növekedését is gerjesztő!) apró kis polgári köreiben kötelezővé tették a sumer nyelv- és kultúrörökség babonás tiszteletét.
(A boltokban csak ezen a kissé idegenszerű nyelven előadott kéréseiket teljesítették, az APEH felé pedig csakis rovásírásos számlákat nyújthattak be fővesztés terhe mellett.)
De hallgatott.
Ágálhatott volna a 2020. évi domboldali focivébé tervei ellen.
Nem szólat meg.
Az internet cenzúrázása ellen nem kellett mukkannia sem, mert arról maga Orbán Viktor nyilatkozta, hogy elektromos dolgokhoz inkább nem nyúlnak.
Sőt, amikor Facebook rajongói oldalán a miniszterelnök-elnök-elnök – mert addigra már egy váratlan helyről is felkérték, s ő kegyesen el is fogadta azt – ismerőseinek létszáma kétszeresen meghaladta a regisztráltak számát, erősen elgondolkodott, hogy csatlakozik.
Erre végül a 2022-es választások meglepően langyos kampányidőszakában került sor.
A parlament létszámát addigra három főre zsugorították takarékossági célokra hivatkozva, no meg azért is, mert Orbánnak több elnökséget nem állt módjában elfogadni, hiszen a rengeteg igazmondás felemésztette ideje nagy részét.
Focizni is csupán heti három-négy alkalommal járhatott!
Egyesekben felmerült, hogy pazarlás három embernek az egész Országházat kifűteni.
Ekkor jelentkezett Ferenc, s mindjárt fel is ajánlotta édesanyja megürült lakását törvénykezési célokra, azzal kecsegtetve a három derék honfiút – nő valahogy nem fért a tűzhöz, pedig legalább a konyhán elkélt volna a segítség, különösen amióta a büfét is ők vezették gebinben s a szendvicseket Stahl Judit szakácskönyvei alapján főzték –, hogy minden helyiségben olajkályha és kétforintossal, pontosabban bélással működő flipper is van, a templom és a Tesco pedig szinte köpésnyire.
Hogy őszinték legyünk, nem várt ő pozitív választ, de másmilyent sem, így alaposan meglepődött, amikor Orbán Viktor ismerősnek jelölte, s egy személyes üzenetben kifejezte nagyrabecsülését.
Ferenc ekkor látta jónak, hogy eredeti néven regisztráljon, ám a procedúra megismétlődött. Orbán Viktor jellegzetes kézírással – ami ezen a fórumon kevéssé jött át – köszöntötte, s hamiskásan csak annyit üzent, hogy mindig is nagyon figyelték ténykedéseit.
Két hétre rá telefonszámot cseréltek, a húsvéti böjtöt már együtt tartották, konspirációs okokból ugyan Vlagyivosztokban, de a szándék mindenképpen dicsérendőnek tűnt.
Másfél hónap alatt a helyi városi könyvtár príma katalógussal gazdagodott, miközben Viktor az óvodákat látogatta, mézes és lekváros kenyereket falt rakásra, majd dakota bölcsességekkel szórakoztatta a kisdedeket.
(Mesélik, hogy egy év múltán csupán egyetlen gyermek jele maradt mosolygós napocska, de róla kiderült, hogy kvantumfizikai tanulmányai miatt elbliccelte a mókás összejöveteleket. Idén pedig három embert is indiánnak véltek az immár másodikos elemisták és sajnos szó nélkül agyonverték mindegyiküket.)
A háromszoros elnököt pofonütéskén érte a választások elveszítése, kizárólag heveny isiásza miatt tekintett el a választási csalások vádjától, de talán az is hatott rá, hogy pünkösdkor megkoronázták régi barátai és üzletfelei.
Egyedül a jég hiánya miatt pityergett, mire a szemfüles Sz. Péter időskorú szómágus csúsztatott két kockányit az italába.
Így történt, hogy a vesztes választást követően harmadik éve hordta a koronát. Vagyis hordta volna, ha…. De váltsunk ismét jelenidőre!
2010. július 20., kedd
116th REAL TIME
A második rész. Rövid és velőtlen!
2.
Nagy élet azon az éjszakán sem folyt a belgyógyászaton. Csak a szokásos. Négy idősebb beteg bakot tartott, a hörghurutos hentes segéd pedig orvosi eszközökkel ketté szelte azt. A csütörtöki gulyás az nem babapiskóta. A gyermekek a hatalmas kondért sikálták, a nők csipetkét szaggattak…, ám ez a III. számú Belgyógyászati Klinikán történt, tehát számunkra teljesen lényegtelen.
Mondhatni:
a
nem vág egybe a
-val.
(Egyes vélekedések szerint kedden sem.)
2010. július 19., hétfő
113th REAL TIME
Mese több fejezetben. Ez itt az első:
AKÁCFA-KORONA
(mese a két tékozló fiúkról is)
1.
Kétezer-huszonöt tavaszán, egy áprilisi kora estén történt, hogy Orbán Viktor elgondolkodva sétálgatott az Akácfa utcában. Valójában az unokájánál járt látogatóban, s most kicsit ki kellett lépnie, hogy még kényelmesen elérje a 8.25-öst, mert később már csak személy indult, amivel éjfélre sem jutott volna haza.
Amikor a Majakovszkij utca sarkán elfordult, kellemetlen érzése támadt, könnyed szellő libbentette meg kissé már elhanyagolt frizuráját.
Mindkét kezével a fejéhez kapott, s közben még arra gondolt, hogy mintha enyhült volna a kínzó fejfájás.
És akkor beletúrt a loboncba és rémületében feljajdult.
– A korona, mi van, mi ez, az a, hogy az a…-- és a lábából kiszaladt az erő. Szemeit a távolba meresztette, de az a távol azért elég közel volt. Átellenben meglátott egy, a járdán szabálytalanul cikázó triciklist, s kötelességtudóan rámutatva felkiáltott.
– Rendőr!
De nem volt ez kiáltás, inkább csak krákogás és köhögés.
Hosszú órákra ez volt az utolsó legnyugodtabb félperce.
Ismét a fejét tapogatta, háromszor is megfordult a sarka körül, mire az első valamirevaló gondolat megfogalmazódott.
– Keresni, megkeresni, botrány! – sóhajtott néhány mélyet és korához képest igencsak fürgén elindult vissza a lepusztult utcán.
Kicsit már szürkült, de biztosan tudta, a szépen csillogó fejék nem tűnhet el. De hiába pislogott, hiába kapkodta, forgatta a fejét, csikkeken, omlott vakolaton és pillepalackokon kívül egyebet nem látott a földön.
– A fodrásznál, a kirakatban, a tükörben – motyogta. Az üzlet nyolcvan méternyire volt a saroktól, s bizonyosan tudta, hogy a tükörben még látta a koronát, meg is igazította, hogy ünnepélyesen álljon.
– Lehetetlen, le-he-tet-len – ismételgette egyre tanácstalanabbul.
– De kinek szólhatnék?
Közben megmarkolta a zsebében lapuló picike telefont és már nem tétovázott. Két csengés után férfias női hang jelentkezett.
– Malájné, tessék!
– Istenem, Irénke! – szakadt fel egy megkönnyebbült sóhaj Orbán Viktorból.
– Miniszterelnök Úr! – jött azonnal a tiszteletteljes válasz, mert Irénke még szóban is nagy ú-val ejtette a titulust.
– Irénke, én bazi nagy, izé, oltári gebasz… baj van, segítenie kell!
– Természetesen, Miniszterelnök Úr – így Irénke.
– Nézze, most nem részletezhetem, itt állok az utcán. A legfontosabb: menjen be a hivatalba és hozza el a másolatot.
– Miféle másolatot, Miniszterelnök Úr? – bizonytalanodott el a máskor mindig határozott hölgy, a politikus régi társa a forradalmi úton, titkára, titkárnője, sofőrje, sőt, olykor-olykor a gyóntatója is.
– A Szentkorona másolatát. Most nem beszélhetek, jöjjön az Akácfa és Majakovszkij sarkára mielőbb.
– Igyekszem, Miniszterelnök Úr – szedte össze magát Irénke, mint máskor is, ha pontos feladatot kapott.
Tudta jól, ebben a kapcsolatban helyette is gondolkodnak, neki elég a tett.
S máris indult intézkedni.
A férfi már vidámabb volt, beindult a gépezet, ám homlokán gyöngyözött a verejték, érezte, most innia kell valamit. A sarkon, három lépcsőnyire a járda felett nyílt a kocsma ajtaja, s mielőtt még benyitott volna, jogos büszkeség fogta el.
Az ajtó üvegén át sok mogorva és eltompultan bámuló férfit látott, a földön pedig, a földön faforgácsot, s ahogy benyitott, azonnal megérezte az olajos padló hamisítatlan illatát.
Az aktuális gond el is illant, felrémlett az a nyár, még 2011-ben, amikor főpolgármestere, Tarlós István – természetesen az ő pontos instrukciói alapján – elrendelte, hogy a főváros közigazgatási határán belül nem működhet harmadosztályú besorolásnál "előkelőbb" -- ezt a szót a rendeletben is kövér, piros betűkkel szedték -- vendéglátóhely, csupán a szállodák képeztek kivételt.
Büszkén lépett a pult előtti sor végére, szinte már érezte a pincehűs villányi vörös fanyar illatát. Ahogy közeledett a csaposhoz, beletúrt a zsebébe, s bár nem volt tisztában az árakkal, bízott benne, hogy az öt darab fém kétezres elegendő lesz az italra.
Az első ember, aki felismerte, éppen a csapos volt, bár ő is csak rövid ideig nézett a szemébe, majd halkan, kis biccentéssel kérdezte.
– Mennyi lesz?
– Mennyi? No, de kedves uram, elébb a mi! – rikkantotta boldogan, de hamar lekonyult a bajsza.
– Mi, mi? Pálinka! Mennyi? Egy, kettő, három…?
– Ohohó, veresbort innék egy pohárkával – mondta már kevésbé hetykén a volt politikus.
– Jó vicc, bort! Hallják ezt? – fordult a teljesen közömbösen ácsorgó vendégekhez. – Bor nincs, ha jó emlékszem, vagy tizenkét éve. Pálinkát főz minden balfasz, a potyogó gyümölcshöz meg a cefréhez nem kell sok ész, de ami volt is, már rég elitta minden gazda. Na, mennyi, nem érünk rá itt diskurálni, szomjasak az emberek.
Orbán kinézett jobbra, kinézett balra, de amit látott, az csak rengeteg buta, tompa tekintet volt, senki még csak meg se nyikkant.
– Adjon egy pohár vizet – kérte egészen csendesen, s bár a csapos nem mutatta, ő tudta, hogy leszerepelt.
Gyorsan félre is húzódott és a bejárat közelében itta meg a kissé áporodott vizet. Mégsem haragudott a gazdára és elhatározta, ha túl lesz majd ezen az átkozott korona histórián, küldet neki a családi Tokajiból pár hordócskát.
Még látott egy remegő kezű, hatvanhoz közeli embert, aki három háromdecis pohárral lavírozott egy könyöklő felé. Egy keveset ki is löttyintett. Amikor lerakta a poharakat megfordult és kiköpött a padlóra.
Lehetett volna véletlen is, modortalanság, esetleg az alkoholos elbutulás következménye.
Lehetett volna, ha meg nem szólal.
– Szarzsák.
Halkan mondta, aztán elfordult és egyetlen húzásra kiitta a poharát.
Ekkor fékezett a sarkon a nagy fekete limuzin, s máris kipattant belőle a jócskán elhízott, de mégis ruganyosan mozgó Malájné. Lábán cseppet sem nőies, ám annál praktikusabb fekete durábel bakancs volt, s egész ruházata inkább hasonlított egy kommandóséra, kivételt csak piros retikülje képezett.
Orbán nem tétovázott tovább, motyogott valamit a söntés felé és kilépett az utcára. Még felnézett a cégérre, vagyis arra, ami azt helyettesítette. Egy mocskos pléh táblán ezt olvasta kicsit már nehézkesen az alkonyatban: 24887.sz. italbolt, Arany Kalász Mgtsz, Felsőszárhegy, az ajtón pedig halványan még látszott egy korábbi felirat. Légkondicionált helyiség.
Jó hülye név, gondolta és átsietett a zebrán.
Nem pazarolta az időt érzelmekre, habár jó ideje nem látta már bizalmasát.
– Elhozta, Irénke?
– Természetesen, Miniszterelnök Úr!
– Hagyja már ezt! – intett jobb kezével az úttest felé, de nem gondolta komolyan és ezt Irénke is jól tudta, látott már lukra futni jónéhány gyanútlan hülyét.
– Természetesen, Viktor, Miniszterelnök Úr!
Amúgy valóban joggal szólíthatta volna keresztnevén, hiszen idősebb volt hat évvel, s így, mint közeli és megbízható szomszéddal, gyakran vitették vele haza az akkoriban még elég rosszcsont fiúcska ellenőrzőjét, miután ő maga számtalanszor elvesztette, megette, elégette azt, ha már betelt az intőktől.
Erre a korai, cinkos emlékre vonatkozóan nagy összegű hallgatási díjat kapott s életjáradékot.
Persze, nem tudhatta, hogy a beszervezési kartonja hol pihen, de gyanította, hogy biztos helyen szavatolja némaságát mindörökre.
– Üljön a volánhoz, először felveszem, nem lenne éppen kellemes, ha meglátna valamelyik szemét bolsi. Holnapra tele lenne a sajtó.
Miféle sajtó, gondolta Irénke, de inkább hallgatott.
Ő hátra ült és belenyúlt a műanyag zacskóba, közben a tekintete az emblémára esett. Belső mosoly volt, de roppant széles és elégedett.
– Az volt ám az olimpia! Emlékszik, Irénke? – révedezett el a trikolórba öltöztetett víztorony sziluettjén.
– Lehet azt elfelejteni, Miniszterelnök Úr?
– Huhuhúúú, London meg elmehetett a halál faszára masninak – nevetett boldogan. – Hiába, a Schmitt Pali az a Schmitt Pali – bólogatott, miközben megigazgatta a korona hű másolatát.
Annak idején ezt kellett viselnie, s most nem is bánta, hiszen méretre készült, cseppet sem szorított, könnyebb is volt, értékesebb is. Ám az igazit nem pótolhatta.
– Irénke, azonnal induljuk, itt kell annak lennie valahol. Hozott elemlámpát?
– Természetesen – mélázott el a hetven évesen is marcona mindenes, s ezért megfeledkezett a kellő tiszteletről. Csak akkor eszmélt rá hibájára, amikor meghallotta a jellegzetes dúlás-fúlást. Látta ő már duzzogni a főnökét, s nagy igyekezetében háromszor is megtisztelte.
– Jó, most az egyszer – szipákolt Orbán, a megbocsátó. De azért még teljes erejéből sújtott tenyerével a bőrhuzatra. Az hatalmasat reccsent és széltében elrepedt.
– Mi ez a kupleráj, Irénke? – húzta fel szemöldökét körülbelül jóságosan.
– Bocsánat, Miniszterelnök Úr, de a molyok…
– Miféle molyok? – hördült a pótkoronás férfiú.
– Ilyen közönséges házi molyok, nagyon sajnálom, de a pártgarázs beomlott, az utcán kell parkolnom, a kormány is mállik és a porlasztó, na az aztán… – kezdett belezavarodni a mentegetőzésbe.
– Ej, hát picsafüst, Irénke, majd terítünk rá flanel plédet, de most gyerünk a koronáért!
Kiszálltak. Az utcán már teljesen sötét volt, a férfi kicsit sumákolva próbálta húzni az időt.
– Drága Irénke, igyék velem egy pohárka kisüstit, ha meg nem sértem – körülményeskedett, mert addig se kellett megindulni a keskeny, sötét, ijesztő utcán.
Irénke nem vetette meg az italt, de nem is merészelt volna ellenkezni, így átkeltek az úttesten. A férfi fellépett a lépcsőkön és belesett. Csak a kocsmárost látta, amint a földet söpri, a sok bamba pofa eltűnt.
– Hogy az a… – mérgelődött, s öklével kezdett dörömbölni.
Az atlétatrikóra vetkőzött ember a hüvelykujjával bökött fölfelé. Valóban, volt ott még egy papírfecni a nyitvatartási időkkel. Sok hely nem kellett neki. H-V: 4:30 – 19:30
Orbán lemondóan visszafarolt a járdára.
– Fene vinné, ki volt az a bir… – harapta el a káromkodást.
És nem véletlenül.
Elhessegette a kellemetlen gondolatot – ebben mindig is profi volt –, megrázta magát, de azért megkérdezte, hogy pisztolyt hozott-e magával, amire Irénke csak bólintott.
– Bőségesen, Miniszterelnök Úr.
Ő indult el, kezében egy nagy teljesítményű lámpával, ami rendesen bevilágította az utca bal oldalát. Orbánnak csak egy cserkészeknek való lámpácska jutott, de így legalább nem látszott, mennyire remeg a keze. Kevés hiányzott hozzá, hogy fütyörészni kezdjen.
– Csak ügyesen, Dana – eresztett meg egy tréfát, de a hölgy még nála is ostobább volt ezen a téren. Amúgy sem ért rá viccelődni, minden hasadékba, pince ablakba be kellett lesnie, még a rácsos kanális nyílásokba is levilágított, persze hasztalan.
– Nem találkozott valakivel, Miniszterelnök Úr, a fodrász és a sarok között?
Orbán szóhoz sem jutott. Hiszen egy szóval sem említette még a fodrászt. El is szégyellte magát, hogy ennyire nyilvánvaló a hiúsága.
– Nem – mondta kurtán. – Egy kisfiú integetett a negyedikről és egy szőke lány a másik oldalról, senki más.
– Autó?
– Autóból nem integettek. Most nem – sóhajtott kedvetlenül és megtapogatta az átmeneti fejdíszt.
– Úgy értem, hogy autó nem haladt el a Miniszterelnök Úr mellett? – folytatta Irénke mosolytalanul.
– Itt? Még a körúton is alig van forgalom.
Három éve ennyi sem volt, gondolta Irénke, de nem az orosz--magyar viszonyt akart megbeszélni hajdani főnökével.
– Akkor nem értem. Hallania kellett volna, ha leesik a földre.
– Kinek? – vetette oda foghegyről a sértődésre mindig kész ember.
– A Miniszterelnök Úrnak, természetesen.
Ha képzavar is, Irénkének már kezdett tele lenni a töke a hisztis pojácával, aki hatalom nélkül mégiscsak egy fogatlan oroszlán, vagy még inkább féllábú támadócsatár. A saját tréfáján picikét elmosolyodott, de máris kordába szedte érzelmeit.
– Nincs mit tenni, segítséget kell hívni. Nekem – tette hozzá a félreértések elkerülése érdekében.
– De kicsodát, Irénke??? Ha ezt a Szentkoronások megtudják, kiherélnek. Persze a bérleti díj havonta az jól jön a képmutató disznóknak.
Kicsit elgondolkodtak mindketten, így eshetett, hogy a mélázó testőrmatróna kezéből kicsúszott a lámpa. Baja nem esett, viszont ahogy alulról megvilágította az alacsony nyugdíjas pocakos alakját, egészen félelmetesre növesztette. A nő riadtan bámult rá, alig jutott szóhoz.
– Ez az! Nem a szobrokat kell megkétszerezni, a világítás a lényeg! Száz ilyen szobor az utcákon és jövőre talán…
– Ugyan, Irénke, hová férne még a szobromból? Még a bérházak lépcsőfordulóiba is jutott annak idején, aztán ott van végig az Andrássy Viktor sugárút, csak a Kodály-köröndön van belőlem nyolc.
– Igaz, igaz – bólogatott Irénke –, a Lánchidat is Ön tartja a tenyerén.
– Te-nye-re-i-men -- tagolta büszkén a városszerte megszobort.
– És a pálmaággal, az milyen, Irénke, mi?
Irénke nem álmodozott tovább, inkább egy hirtelen vágással kimondta, amire gondol.
– A barátai, üzletfelei nem jöhetnek szóba, itt csak egy elbaszott nagy ellenség segíthet.
Megállt a levegő körülöttük, a kimondatlan név már ott lebegett, s a sötétben – hiszen az utca másik oldala azért fekete volt, mint a pokol – Irénke is megborzongott önnön merészségétől. De nem állhatott meg immár, beszélnie kellett. A biztonság kedvéért azért mindkét kezén keresztbe rakta ujjait. Úgy vélte, az is segíthet, ha felcseréli a sorrendet. Rekedten suttogta.
– Ferenc Gyurcsány!
– A jó édes lópikulájába, Irénke, már majdnem a frászt hozta rám – lélegzett fel Orbán.
Irénkén volt a sor, hogy meglepődjön. Hát nem ő az? Nyolc-tíz évig mást sem hallott, még békeidőben sem volt egyéb a gyűlöletes féreg, mint ügyeletes sátán…
– Mégis, akkor kire gondolt? Megint elmaradt a megszólítás, de Orbán most figyelmetlen volt, igaz, a zsebében persze működött a diktafon az utólagos megtorlások foganatosíthatóságának érdekében.
– Hagyja itt a lámpáját, Irénke és hozzon nekem valami töményet, tudom, hogy a piros retikül valójában ezermester varázsláda. De kérem, ne kisüstit.
Igazából nem italra vágyott, zaklatott gondolatait akarta rendezni, sosem volt még ilyen közel a lebukáshoz. Irénkét ugyan sakkban tartotta, de ha eljár a szája… Nem, az nem lehet, a banya pótolható.
Megnyugodott
Irénke tíz percig maradt el, de ez elegendő volt a rafinált elnöknek, hogy kész rablómesével álljon elő. Belekortyolt a jófajta kétszáz éves zsidó szilvába, mielőtt beavatta volna partnerét az összeesküvésbe.
– Nézze, Irénke, ez roppant bizalmas dolog, nem is részletezhetem, legyen elég annyi, hogy az ügy nemzetközi. Érti? Nem-zet-kö-zi! A háttérben a grönlandi árnyékkormány áll!
– Télen nincs is ott árnyék – adta tanújelét Irénke a teljes politikai analfabetizmusnak, ami legalább némi geográfiai tudással párosult.
– Nincs, bassza meg! Az nincs ott – kezdett göcögni a férfi és már nem félt. Olyannyira nem, hogy jókedvében rásózott egy földszinti redőnyre. A csattanás visszhangzott a szűk utcán.
Húsz másodperc múltán felrántották azt a redőnyt és egy bikanyakú úr egészen a Marx térig üldözte a megszeppenteket pusztán a hangjával. – Tetű huligánok! – hallották még a körúton is rettentő bömbölését.
A haditervet végül a pályaudvaron ötlötték ki.
– Irénke, hozzon nekem egy hamburgert, de legalább három adag hagymával ám!
Irénke pattant, pedig már kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn.
Fél óra múltán, teli hassal már okosabbak voltak, ami azonban kevésnek bizonyult.
– Legyen, ahogy akarja, legyen Gyurcsány. Hol lehet megtalálni?
– A II.számú Belgyógyászati Klinikán.
– Orvos lett? – ámuldozott a hagymát böfögő férfi.
– Fittyfenét, ápolt – csámcsogott Irénke, mert ő még nem végzett a szikkadt szalámis zsömlével.
– Akkor gyerünk, hajtsunk oda, az a lóbaszó talán már lefeküdt.
– Ihatok előbb kakaót?
– Lárifári, igyék – bökte ki meggondolatlanul, de a hölgy a nagy rágásban nem hallotta a veszedelmes indulatszót. Még nyeldeste az utolsó falatokat, de elindult vissza az alagsori automatákhoz.
Két pohár forró kakaóval érkezett hamarosan.
A nagy izgalom lehetett az oka, hogy mindketten megfeledkeztek az exminiszterelnök laktózérzékenységéről…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)