"Barna" káderekkel dolgozott Adenauer
2010. október 29. 15:08 MTI
Már hivatalos prezentációja előtt élénk sajtóvisszhangot váltott ki négy történész tanulmánya, amely a német külügyminisztérium 1933-55 közötti tevékenységének átvilágítása nyomán, több mint négyévi munkával készült el. A bemutató előtt napvilágot látott részletek igazolták a tanulmányt megrendelő korábbi tárcavezető, Joschka Fischer gyanúját, miszerint a Wilhelmstrasse diplomatái távolról sem voltak - mint 1945 után hangoztatták - ellenállók a náci korszakban, hanem tevékenyen részt vettek a hitleri politika (benne az európai zsidóság megsemmisítésének) megvalósításában.
Korábban
A történészbizottság elnöke, Eckart Conze a csaknem 900 oldal terjedelmű tanulmány mérlegét megvonva "bűnöző szervezetnek" minősítette a külügyminisztériumot - pontosan azt a kifejezést használva, amellyel a német háborús főbűnösök nürnbergi perében a náci rezsim erőszakszervezetét, az SS-t illette a bíróság. A kijelentés egyben ítélet is a német nemesi, nagypolgári rétegről, amelynek képviselői csak úgy hemzsegtek a külügyi szolgálatban (és ma is szép számmal találhatók a német diplomáciai karban).
A bűnrészességnél is jobban megdöbbentett sokakat - köztük Fischert - az a buzgalom, amellyel a besározódott diplomaták "átmentették" magukat a nyugatnémet demokráciába, illetve az, ahogyan a fiatal NSZK kormánya ehhez asszisztált. Konrad Adenauer kancellár például, aki 1951-55 között a külügyi tárcát is irányította, nagyvonalúan békén hagyta a "régi kádereket", holott tisztában volt múltjuk sötét foltjaival. A nácik alatt is prominens szerepet játszó diplomatákat ezért feltűnően sok esetben helyezte el latin-amerikai és arab országokban lévő állomáshelyekre, abból a megfontolásból, hogy ott nem várható tiltakozás személyük ellen.
Adenauer magatartása azért is érdekes, mert ő maga távolról sem volt nácibarát beállítottságú. A katolikus Centrum párt színeiben még a 20-as évek végén választották Köln polgármesterévé, ám e posztjáról éppen Hitler hatalomra jutása után kellett lemondania, berlini nyomásra. Az indok az volt, hogy nem fújt egy követ az új birodalmi kormányzattal. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy a nyugatnémet állam külügyminisztériumának létrehozásakor - amelyet 1951-ben engedélyeztek a megszálló hatalmak - a "barna káderekhez" folyamodjon. Ezt azzal a híres mondással indokolta, hogy "ha nincs kéznél tiszta víz, akkor piszkosat kell használni. Most már véget kell vetni a nácik utáni szimatolásnak".
Ennek a jegyében történhetett meg, hogy éppen azokra az egykori külügyi munkatársakra várt a demokratikus NSZK-ban kirekesztés, "kigolyózás", akik Hitler uralma idején emigráltak vagy csatlakoztak az ellenálláshoz. Például Fritz Kolbe, akit 1939-ben félreállítottak, mert nem volt hajlandó belépni a náci pártba. 1943-ban Bernbe küldték diplomáciai futárként, s ott kapcsolatba lépett az amerikaiakkal. Idővel az amerikai hírszerzés (OSS - a CIA elődje) legkiválóbb németországi kémje lett, mintegy 1600 igen fontos dokumentumot juttatott el az amerikai hírszerzéshez.
A külügyi tárca, amelynek vezető képviselői részt vettek az 1942 januárjában rendezett Wannsee-konferencián, és kézjegyükkel látták el az ott született döntést az európai zsidóság megsemmisítéséről, nem akart a soraiban kívülállókat látni. Különösen nem emigránsokat - olyanokat, akik pontosan tudták, hány kiló vaj van némely diplomata fején, milyen bűncselekményekhez adták a nevüket, vagy vettek részt az elkövetésükben. A Wilhelmstrasse utódán, a bonni Koblenzer Strassén maradéktalanul érvényesült a "csapatszellem".
A szimatolás elfojtását szolgálta a tárcán belül létrehozott központi jogvédő osztály (ZRS). Voltaképpeni feladata a külföldön élő németeknek, elsősorban hadifoglyoknak nyújtandó jogsegély volt. (Az utolsó német hadifoglyok tíz évvel a világháború vége után térhettek haza a Szovjetunióból.) A jogvédő osztály különösen buzgónak bizonyult náci bűnözők védelmében. Ez odáig terjedt, hogy figyelmeztetést küldött olyan külföldre szökött bűnözőknek, akiknek a nyomára bukkant új hazájuk igazságszolgáltatása, és küszöbön állt a letartóztatásuk. A német földön élő egykori náci tetteseket pedig óva intette olyan országokba irányuló utazástól, ahol számolni lehetett őrizetbe vételükkel és bíróság elé állításukkal.
A szociáldemokraták bonni kormányra kerülésével sem sokat változott a helyzet. Talán azért (is), mert Willy Brandt annak a Kurt Georg Kiesingernek volt az alkancellárja és külügyminisztere, aki maga is aktív tagja volt a Hitler-féle pártnak, az NSDAP-nek, és egykor szintén a Wilhelmstrassén szolgált.
Brandt - aki emigráns ellenállóként már-már ellenségnek és hazaárulónak számított Adenauer és a CDU/CSU szemében - figyelmét inkább az 1969-től már kancellárként folytatott keleti politika, a Varsóhoz és Prágához fűződő viszony normalizálásának előkészítése kötötte le. Emellett valószínűleg örült annak, hogy pártja, az SPD éveken át tartó számkivetettség után végre kormányképes erővé vált az első bonni nagykoalícióban, s már csak ezért sem akart személyügyi konfliktusokba keveredni a külügyi apparátuson belül. Így történhetett meg, hogy Brandt hivatali dicséretben akart részesíteni egy nyugdíjba vonuló hivatalnokot, aki közvetlenül foglalkozott "zsidókérdésekkel" a Wilhelmstrassén; az államfői hivatal azonban megtagadta a "gyilkosság gyanújába keveredett" illetőt dicsérő oklevél kiállítását.
Brandt utóda a tárca élén előbb Walter Scheel, majd Hans-Dietrich Genscher lett. Mindketten a német liberális párt (FDP) vezetői voltak - és mind a ketten az NSDAP tagjai a 40-es években! Scheel megpróbált szembeszállni a 70-es években még roppant erős "régi gárdával" a külügyminisztériumon belül. Elhatározta, hogy nyugállományba küld egy sor terhelt múltú nagykövetet, ami komoly konfliktusokhoz vezetett a tárcán belül, és csak részben járt eredménnyel. A régi gárda még túlságosan erős volt - akárcsak a 80-as években, Genscher minisztersége idején. Mint a Der Spiegel írta, a tárca levéltárában kutakodó tudósok "a hallgatás falába ütköztek", ha betekinteni kívántak olyan terhelő dokumentumokba, amelyek cáfolták azt a hivatalos álláspontot, amely szerint a külügy a náci időkben "az ellenállás fészke" volt.
Igazi kívülállónak, a hitleri korhoz már csak életkora miatt sem kötődő Joschka Fischernek kellett a tárca élére kerülni ahhoz, hogy új szelek kezdjenek el fújni a minisztérium falai között. Az új miniszter személye annyira szúrta az öregek szemét, hogy nyilvánosan is fújtak rá, és egy nekrológgal lehetőséget adtak neki a múlt átvilágíttatására. A 2003-ban meghalt Franz Nüssleint, aki náci vérügyészből lett 1955-ben külügyes, könnyes nekrológgal búcsúztatta a minisztérium házi újságja, az AA Intern. Fischer pár héttel később levelet kapott egy nyugdíjas külügyi tolmácstól, a 92 éves Marga Henselertől, aki felhívta a tárcavezető figyelmét Nüsslein viselt dolgaira a megszállt Cseh-Morva Protektorátusban: arra, hogy több száz halálos ítélet meghozatalában működött közre 1940-45 között.
Fischer ennek nyomán megtiltotta hivatalos búcsúztatók közlését az újságban. Két évvel később, egy másik volt náci diplomata, Franz Krapf halálakor nyíltan szembefordult vele száz külügyes, felháborodottan tiltakozva amiatt, hogy az AA Intern nem közölhet nekrológot Krapfról. A miniszter ekkor döntött úgy, hogy történészeket kér fel a tárca barna múltjának feltárására. Ha úgy vesszük, Nüsslein és Krapf "érdeme", hogy bő hat évtizeddel a háború után világosabb lett a kép a Wilhelmstrasse 1933-45 közötti szerepéről.
(Hiába, egy buta paraszt még kapaszkodási vágya kiélésében sem tud mellé nyúlni a szarnak. Alighanem apás szülés lehetett, mert egy anya inkább elhasználta volna a moslékba -- csakis férfinak juthatott eszébe, hogy embert faragjon ebből a takonymatyiból...)
Matolcsy váltja Orbánt?
Bár Széles Gábor média-nagyvállalkozó szerint Orbán Viktor Kossuth Lajos reinkarnációja, tegnap kiderült, Orbán szívesebben hasonlítja magát Adenauerhez, legalábbis ha Matolcsyhoz való viszonyát kell illusztrálni. De ki volt Adenauer, és – maradva a metaforáknál – ki volt matolcsyszerű jobbkeze, Erhard?
A miniszterelnök az kvázi Adenauer és a gazdasági miniszter meg kvázi Erhard – mondta kedden Orbán Viktor Matolcsy esetleges távozását firtató újságírói kérdésekre. Ezzel Orbán keményebb leckét adott föl az újságolvasóknak, mint korábban Széles Gábor, aki a miniszterelnököt mégiscsak egy széles körben ismert, magyar történelmi személyiség, Kossuth Lajos reinkarnációjának nevezte. Adenauer és Erhard viszont a német, modern kori történelem illusztris szereplői, ennélfogva ismertségük nem vetekedhet Kossuthéval.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEKKonrad Adenauer a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja volt 1949 és 1963 között. Gazdasági minisztere Ludwig Erhard volt, aki később alkancellár lett, majd Adenauer lemondása után Erhard lett a kancellár. Tehát ha valóban úgy működik együtt Orbán és Matolcsy, mint Adenauer és Erhard, akkor Matolcsy előbb-utóbb miniszterelnök-helyettes, majd Orbán Viktor utódja lesz. Persze ha a metafora elemei mégsem egyeznének pontról-pontra, akkor elképzelhető, hogy hamarosan mégiscsak washingtoni nagykövetté válik Matolcsy.
Adenauer és Erhard nevéhez fűződik a második világháború utáni Németország nyugati részének – az NSZK – sikeres újjáépítése, Erhardot a német „gazdasági csoda” atyjaként is szokás emlegetni (a csoda persze aligha következhetett volna be a Marshall-terv dollármilliárdjai nélkül).
Erhard a Walter Eucken nevével fémjelzett ordoliberális iskola gyakorlati képviselője, megvalósítójaként is ismert. A szociális piacgazdaság híve volt, de ez alatt nem a magas újraelosztást, hanem a tiszta piaci viszonyok fölötti őrködést, a monopóliumok hatalmának megtörését értette.
Orbán Viktor metaforája jól illeszkedik ahhoz, amit még 2008-ban Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium stratégiai államtitkára mondott a Fidesz egyik gazdaságpolitikai műhelyében készült, Matolcsy György által is jegyzett,"Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon" címet viselő tanulmányról. Cséfalvay akkor azt mondta: a tanulmány gondolatisága, filozófiája, az ordoliberalizmussal rokonítható.
A tanulmány többek között azt állította, minél több forrást von el az állam és oszt vissza az általa fontosnak tartott társadalmi célok érdekében, annál több kárt okoz a gazdaságnak, és így közvetve azoknak is, akiken segíteni szeretne. Cséfalvay szerint az éremnek nemcsak arról az oldaláról érdemes beszélni, hogy az újraelosztás csökkentésével csökken az állami gondoskodás, hanem arról is, hogy több pénz marad az embereknél, s nő a szabadság.
Ha a metafora ezen alapját – az ordoliberális gondolkodást - vizsgáljuk, akkor fölmerülhet kérdésként, ez mennyiben is különbözik valójában a neoliberális gondolkodástól, amelytől a Fidesz szavakban elhatárolódik. Sajátos módon éppen a jobboldali kötődésű Polgári Szemlében jelent meg 2008-ban egy érdekes cikk a neoliberalizmusról, amely szerint „a testet öltött neoliberális politika (…)legjobb példája Ludwig Erhard".
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Adenauer és Erhard nevéhez fűződik a második világháború utáni Németország nyugati részének – az NSZK – sikeres újjáépítése, Erhardot a német „gazdasági csoda” atyjaként is szokás emlegetni (a csoda persze aligha következhetett volna be a Marshall-terv dollármilliárdjai nélkül).
Erhard a Walter Eucken nevével fémjelzett ordoliberális iskola gyakorlati képviselője, megvalósítójaként is ismert. A szociális piacgazdaság híve volt, de ez alatt nem a magas újraelosztást, hanem a tiszta piaci viszonyok fölötti őrködést, a monopóliumok hatalmának megtörését értette.
Orbán Viktor metaforája jól illeszkedik ahhoz, amit még 2008-ban Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium stratégiai államtitkára mondott a Fidesz egyik gazdaságpolitikai műhelyében készült, Matolcsy György által is jegyzett,"Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon" címet viselő tanulmányról. Cséfalvay akkor azt mondta: a tanulmány gondolatisága, filozófiája, az ordoliberalizmussal rokonítható.
A tanulmány többek között azt állította, minél több forrást von el az állam és oszt vissza az általa fontosnak tartott társadalmi célok érdekében, annál több kárt okoz a gazdaságnak, és így közvetve azoknak is, akiken segíteni szeretne. Cséfalvay szerint az éremnek nemcsak arról az oldaláról érdemes beszélni, hogy az újraelosztás csökkentésével csökken az állami gondoskodás, hanem arról is, hogy több pénz marad az embereknél, s nő a szabadság.
Ajánlott weboldalak
(No, akkor itt a Jolly Joker, hiszen mindenkinek megvan a maga jobbkeze. Ki integet, ki ír, ki meg hadonászik vele. Én mindhárom feladatra a másikat használom, s még csak nem is következetességből...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése